Edward: You didn't answer my question.
Tegnap, mivel nem volt német óránk (pontosabban elengedtük magunkat), elmentem meglátogatni egy… nénit. Az egykori bébiszitteremet. 3 éves koromban kezdett gondoskodni rólam, és nem rég fejezte be a ‘hozzánk járást’. Persze az utóbbi években nem kellett már rám vigyázni, inkább csak… kötődtünk hozzá. 10 év alatt volt idejünk megismerkedni. Anyámékkal is jóba van, jóllehet 75 éves. Rendkívül optimista, a többi öreg nénivel ellentétben ő nem a halálról papol, hanem az mondja ‘arra még ráérek’. Mindig jókedve van, táncol, örök fiatal. xD Ennek ellenére elég érzékeny lélek. Néhány évvel ezelőtt még együtt táncoltunk és rajzolgattunk a konyhában, ő szedett ki az ágyamból reggel 8-kor ovis koromban, és tapasztalhattam hogy csodálatosan főz… Mivel már nem jár hozzánk (és igen, hiányzik, hisz olyan nekem, mint egy második nagyi), én látogatom meg közbe, ha hamarabb elengednek suliból…
Szóval, eltekintve attól, hogy most nem elengedtek, felmentem hozzá. Traccsoltunk egy rendet, majd mikor távozni készültem, megakadt a tekintetem valamin. Mindig ilyen órára vágytam… Odarohantam, de nem működött. Gondoltam, az idő, hisz egy órán csak meglátszik az idő múlása… Egy olyan tipikus óra volt. Falra függesztett, kakukkos, régi… Imádom a régi tárgyakat. Elkezdtem matatni rajta rossz szokásom szerint. Forgattam a mánusát… Erzsikenéni (mert így hívják) mondott egy-két dolgot róla, hogy az ő unokái és gyerekei is hogy szeretikszerették… Valahogy megműködtük, hogy kakukkoljon. Élvezettel néztem, ahogy a kis madárka kibújik, annyit kakukkol, ahányat mutat az óra, majd visszahúzódik rejtekhelyére. Lassan azt is elértük, hogy teljes egésszében működjön. Erzsikenéni elmondta, hogy sokakat idegesített az óra, s hogy a férje foglalkozott vele, ám mióta az meghalt, megállította. Én bolond, gondoltam, az órával az emlékét idéztem fel… Néhány percig még élvezettel, bambán álltam az óra alatt. Megköszöntem a fogadást, megköszönte a látogatást, s hogy eszébe juttattam az órát, s eljöttem.
Gondolatban reméltem, hogy azért túl nagy hülyeséget nem csináltam.
Kategória: boldog, day by day | Címkék: fellépés, For You, Harry Potter, Silver Proof, suli
Na, hát ma megint sokat fogok írni.
Tegnap első óra ugyebár torna volt, és fociztunk. Hát az ilyen focizós tornaórák mindig olyan jól telnek, hogy nagyon. Annyit röhögünk a saját bangóságunkon, esünk, gólt rúgunk, szabálytalankodunk, főleg, hogy nem volt ott az oszi, sőt, a másik tornatanár is inkább az elsősökkel foglalkozott.
Aztán kicsit úgy éreztem magam, mint azokban az amerikai filmekben. Szüneten odajött hozzánk a büfébe egyik tanárnő, és azt mondta, ma ne vigyünk németet, s menjünk haza utolsó óráról (az a német). Kérdeztük miért, nem lesz? Azt mondta, csak ne vigyünk németet s ne menjünk órára s kész. Később egyik barátnőm elmesélte, hogy sok tanár kiakarja rúgatni a németet, s ezért csinálják. Szóval olyan vagesz volt, hogy a tanárok összeesküdnek egy másik tanár ellen. xD
Megkaptuk a várva várt lebszást is az oszitól, ami közel sem volt olyan vészes, ahogy mindenki hitte. Én a leghátsó padból nem is hallottam jóformán semmit a folyósóról hallatszódó zsivalytól, úgyhogy meg sem szólhatom. xD
Este 10 percbe belesürítettem a tanulást, és rohantam korcsolyázni, de hamar meguntam. Nem vagyok nagy korcsolyapálya-este-victim, szóval nem nagyon járok, de az osztállyal imádok menni tornaórákon.
Mint ma. Eddigi legjobb tornaóra volt. Kígyóztunk, mandinereztünk, vonatoztunk (ezt én találtam ki, és aaannyira jól szórakoztunk xD), mókusoztunk, táncoltunk (merthát volt zene, sőt, elég jó), és életemben előszőr mindenbe belekapcsolódtam ami a pályán zajlott. Rengeteget sikoltoztam, röhögtem, és alig várom a következő pénteket, hogy újra mehessünk. :)
Azután ziccet írtunk fizikából, és hát, ebből se teljesítettem fényesen, de belenyugodtam. Idegesítő, hogy a tanárnő jól láthatóan egyeseknek mennyire protekciózik, dehát nekemis protekciózik a román… Egy ideig úgy vettem észre, mintha a magyar is, de most mintha haragudna rám. Szinte mindig én vagyok a legaktívabb órán, és most csak észre se vesz, bármennyire jelentkezem. Nem olvastatja fel a házimat, pedig máskor mindig az enyém volt az egyik kötelező ‘olvasmány’ az óráján. xD Na mindegy. Leszarom. Csak rosszul esik, hogy az olimpiászon az egyiken szín tízest írtam, a másikon meg elég elfogadható eredményt, és most csak a szemembe se néz. (Ja, amúgy az angol kengurun 170 pontot értem el a 200ból….)
Aztán a technológia óra is megért valamit. A tanár roppant elnéző volt, mindenki röhögött a felelőkön, főleg Hannán, aki alaposan leszerepelt. :D A német óra pedig elmaradt, én pedig mentem… öhm, erről majd egy külön bejegyzést írok. xD Szóval ma egy olyan I-love-school feelingem volt, az előző bejegyzéssel ellentétben. :P
Délután olvastam, takarítottam, és az ötös Harry Potter-be egy nagyon izgalmas részhez jutottam… Alig tudtam letenni, és rászánni magam, hogy végre készülgessek menni Juliéknak a koncertjükre a For Youba. új nevük van, Silver Proof… Kézdin nem sok ilyen szórakozó hely van, a For Youba meg inkább az ilyen ‘nagymenők’ járnak, dehát kitérdekel. Ott volt a fellépésük, és hát nem volt valami őszintén szólva… Az első szám szuper volt, a többi elég szarcsi. Végig ragadtam és úgy éreztem magam, mintha magamra pisiltem volna, mert leöntöttek kólával (igen, én már csak ilyen kényes vagyok, hogy ilyesmiket is megemlítek), szóval elég kényelmetlen volt. xD A társaság se volt nagyon kedvemre való… Szarul is végződött, mindenki összeveszett mindenkivel, vagyis csak szinte na, egyedül én voltam az, akinek továbbra is rózsás hangulata volt, de annyira, hogy szinte libegtem, nemtudom, mitől. A többieket már idegesítettem is, mert hát egyedül nekem volt jókedvem, hihi-ztem szokásom szerint és szórakozottan lépegettem hazafele, míg a többiek vandálkodtak mérgükben.
Éés most büdös vagyok, mert abba a hülye FU-ba olyan cigifüst volt, hogy a szemeim szinte kifolytak. Alig várom, végre ágynak dőljek, és olyat aludjak, mint még soha! ;)
Imádom, imádom, imádom ezt a számot. Nagy elkeseredésem közepette ezt hallgatom… Rettentő szar kedvem van. Rossz, hogy tudom, mitől. Azt is tudom, hogy semmit se tudok tanulni ezzel a kedvvel, és holnap nem fogok tudni semmit. A legrosszabb, hogy egy szemernyit sem érdekel.
Na, ma az oszi óra hálistennek elmaradt. Utána torna lett volna ugyancsak az oszival, de nem tornáztam, mert fájtam. xD Valamelyik szüneten jött be csak, felolvasta, hogy kik hiányoztak földrajz óráról, és azt mondta, megbeszéljük később. És mérges volt. Mindenki agyonstresszelte magát, én pedig nagy nyugisan. xD Nem tudom, mit van, mit félni. (Ma roppant érthetően fogalmazok, ugye?) Na, s a matek zicceket kiosztották hálistennek… (iróóónia) Hát épp, hogy átmegyek ezzel a jeggyel. xD Mármint 4-essel ugyebár megbuktam volna, úgyhogy kapam egy szép kis ötöst. xD Szerencse, hogy még kaptam egy tízest is a versenyre, amin 70 pontot értem el 150-ből, ami a matek tanár szerint szép teljesítmény, tekintve a többiek pontszámát, így most 8-asra állok. Elég rossz eredmények voltak, de azért ilyen béna, mint én, nincs még egy. A fiúkkal vagyok egy szinten. Ők is ötösöket írtak. Nade vanilyen.
A román zicc meg elég jól ment. A tanárnő sem volt túl szigorú, nem is adott nehéz feladatokat, suttogni is lehetett (meg titokban puskázni na). Legalább ez a ziccem jó lehetne, mert mostanában eléggé leromlottam. Elég hamar befejeztem, így míg a többiek kínlódtak tovább, én a pad alatt ügyesen ettem a szendvicsem (zsíros kenyér)(az osztályunkban igen elterjedt a zsíros-kenyér imádat).
Magyar órán bejött Umbridge. xD Felügyelt valamilyen tanárnő, és róla rögtön a Harry Potter-beli Umbridge jutott eszembe na.
Ma zongoraóra, tanulás ezerrel, holnap egy zicc, holnapután két zicc, hétfőn még egy, és ez így megy, míg a tanárok észre nem veszik magukat.
És szar kedvem van.
Kategória: boldog | Címkék: suli, zongora, matek, félelem, román, könyvtár, könyv, jónap
A mai nap borzasztó és mégis fantasztikus volt. Angol órán egyik kedvenc filmemet néztük, román óra jó volt szokás szerint, a szünetek amúgyis jól telnek mindig, és földrajz óráról eljöttünk. Utolsó óra. És valami helyetesítő hülye tanárnő jött volna be órára, akit utálunk, úgyhogy szépen eljöttünk vagy tízen, és itt nem túlzok, mert 15-en maradtak az osztályba a 25-ből, ha jól értettem. Szóval biztos nem velünk van a baj, ha ennyien eljöttek. Én, Tamara, Anna s Ági elmentünk a könyvtárba, hogy kivegyünk… öhm.. kölcsönvegyünk… najó, nevezzük a dolgokat a nevén: lopjunk egy könyvet, amit ki akartunk venni, de szégyeltük. Tamara s Anna kint maradtak, mi Ágival be. Beosontunk a sarokba, berakta a blúzza alá a könyvet, azon kívül még vettünk ki, és uzsgyí ki a könyvtárból, még mielőtt tetten kapnának. Persze, röhögni kezdtünk, amint kiléptünk az ajtón. Elmentünk Juliékhoz, egy másik barátnőhez, ott hárman várakoztak ránk. Enni mentünk, mert tudniillik Juliéknál mindig minden étellel teli, és mind finom, úgyhogy ha enni akarunk, oda megyünk. xD Mikor megérkeztünk, már ettek is :))) Ott nagyon jól telt, olvastuk a könyvet és röhögtünk, omlettet csináltunk, tortát, tejszeletet ettünk, majd én bementem az egyik szobába zongorázni. (Juli is zongorázott valamikor, de abbahagyta, így most profi gitáros. A legtehetségesebb a városból.) Leültem, és játszodtam. Közben a konyhába hangoskodtak, és már fontoltam, hogy kinézzek, de maradtam. És aztán megtudtam, mi lett: valamelyikük kapott egy smst: a földrajz tanárnő rájött, hogy nem vagyunk egész napos hiányzók, és mindenkit beírt igazolatlannak. Mikor beértem a konyhába, az egészen nyugtalanul rámzudították az információt, ordibáltak, fogták a fejüket, amíg tudták, mert az oszi holnap fejünket szegi. Mikor csend lett, végre elmondhattam a véleményem. Az egész egy ‘Jó.’-ból állt, majd szépen leültem egy székre. Mindenki röhögött, és megint ordibáltak, hogy dehát az oszi mit csinál majd. ‘Hát s? Amúgyis lecseszne valamiért, most egy fél órával több papolás, s annyi.’ Megint röhögtek. De komolyan. Mit tud csinálni? Erre sokan azt mondták, irónikusan, hogy ‘jajj semmit, csak ő az igazgató’… Én még csak most kezdtem el félni, de még mindig jobban félek a román zicctől, ami holnap rám vár, és én nem tudok semmit. Lesz valahogy.
Na, s akkor a további fél óra újabb evéssel telt (borzasztó éhenkórászok vagyunk, a suliba a büfé az Isten), gitározással és zongorázással, na meg a tervek szövögetésével, hogy mit mondunk az oszinak. Rengeteget röhögtünk, és ilyen jó napom rég volt, még azzal a fránya igazolatlannal is.
Későn értem haza, bár időben elindultam. Itthon persze egyből tanulni fogtam, mert holnapra sok volt. Aztán Ági megérkezett, mert megígértem neki, hogy odaadok egy könyvet. Az előszobában kezdtünk beszélgetni a sulis dolgokról, és apám épp akkor pakolászott arrafelé. S akkor Ági kezdett beszélni arról, hogy MEGINT ziccet írunk matekból, mert rosszak lettek az eredmények, stb… persze én ezt már tudtam, hisz én is ott voltam, mikor mondta a tanár. Olyan ‘hallgass-már-te-hülye’ pillantást lövelltem felé, de nem vette a lapot. Azt mondta, ‘mi van?’, és mondott tovább. Aztán mikor elment, kimentem utána és könnyekkel küszködve elmondtam, hogy apám nem szabad tudjon a ziccről. Se az ezelőttiről, se az ezutániról. Féltem visszamenni a házba, de apám, mintha meg se hallotta volna, továbbra se szólt egy szót se, sőt, kedves volt (mármint ez megszokott, de hát hallotta, mit mondott Ági!).
Eddig szerencsésen megúsztam. Tiszta ellentétekből állt a napom. És most jókedvem van. De milyen lesz a holnap?
